deb.

Hogy van az, hogy a vevőnek mindig igaza van? Vagy legalább lehetősége az elégedettségre..?

Nem oké, hogy a szupermarketben a pénztáros csaj olyan gyorsan kódoltatja be az árukat, hogy gyakorlatilag letolja a kiló marhalapockát meg a nagy tejfölt, utóbbi el is repedt a kövezeten, mire én kivágtam a hisztit. Tudom, hogy sietni kell, de nincs huszonhat kezem, és szeretek tematikusan pakolni, magyarul hímes tojásra nem fogom rácseszni a két zsák mosóport, mert neki sztahanovosat van kedve játszani.

Nem oké, hogy a megyeszerte elterjedt pékséghálózat egyik üzletében nem tudnak visszaadni kettő darab kétszázasból sacper 130 forintot, mert hogy nincs aprója.  Még csak nem is olyan kifogástalan az áru, nem frissen kifejezetten fojtós egy-kettő, de minden sarkon van egy bolt, nekem meg gyorsan kellett valami. Próbál hozzátenni, elvenni belőle, sehogy se jön ki annyira, egyéb pénz nincs nálam, és nézünk egymásra, hogy mostmilesz. Kapsz borravalót, csak hadd menjek már, bzdmg.

Nem oké, hogy a drogériás biztonsági őr annyira akarja őrizni a biztonságot, hogy konkrétan letapossa a sarkam. A cipőboltos meg marhára manipulatív.

Lehet, többet nem kellene írnom. Soha. Akárhányszor belekezdek, mindig történik valami eget rengető. Pofon, jeges víz a nyakba, fejbőrt összehúzó apró szösszenet. Komolyan várom, hogy kigyulladjon valami, berepüljön a zárt ablakon egy virágcserép, rám szakadjon a negyedik, kificamítsam az ujjam, félrenyeljem a nyelvem, tüsszentés hatására lefejeljem a falat, akármi. A lelki cuccokról nem is szólva. Nem hoz szerencsét nekem a blog.

Egyébként.. Miért van az, hogy ön- és közveszélyes vagyok? Amúgy marhára jó ember, csak némileg szerencsétlen. Nem tudok úgy meginni egy kávét, hogy a teátrális gesztikulációmmal ne lökjem fel a levessel bűvészkedő pincért. Megint. És mikor a parkban jön velem szemben a lábán életében másfeledszer görkorit viselő kissrác, az út széles, és amúgy sehol senki, nyilvánvaló, hogy összemegyünk, mert én nem bírok a lábam elé nézni, neki meg bizonytalan a mozgáskultúrája. A vajaskést beletöröm a margarinba, és kifogom azt az egyetlen szem aszalt szilvát az egész pakkból, amiben bennmaradt a magja.

Viszont jóhír, hogy túléltem a húsvétot sonkamérgezés nélkül. Egy szelet, gyerekek.

Van egy jó barátnőm, akivel évente háromszor-négyszer találkozunk egy emberes adag sütemény mellett, és akkor orrvérzésig beszélgetünk. Semmi faszbúk, semmi telefon, és ez így tökéletes. Valami hihetetlenül pozitív kisugárzása van, folyamatosan másokért melózik, már csak a munkáját tekintve is.

Lényeg a lényeg, állandóan leszólítják. Buszon, vonaton, postán, fellépésen, templomban, vagy azon a tíz méteren, míg reggel leszalad friss kifliért. Hogy ne is haragudjon, de meglátta, olyan hiperszimpatikus, és esetleg nem lenne kedve valahol valamikor meginni egy teát netalántán? Szentem jó ember, eleve képtelen szemöldököt ráncolni vagy lesújtó pillantás vetni, a mosoly az arcára van gyógyulva, így de, persze, teázzunk. De ezt úgy képzeld el, hogy naponta. Eleinte nyilván imponált neki, aztán röhögött rajta, de most már idegesíti. Kifogja a legkülönfélébb arcokat a legkülönfélébb rasszokból és nemzetekből, tizenhattól ötvenhétig. Jókislány a drága, de lassan kapja a machetét.

A minap nagy nehezen összehoztunk egy közös órát, mert éppen egy városban tartózkodtunk, és elkezdtünk azon töprengeni, vajon hogyan lehetne megoldani a helyzetet. Bezárkózik? Nem, a vízvezetékszerelő a munka másnapján virágot hoz. Nem andalog, hanem rohan? Nem, a biciklis rendőr piknikre hívja a parkba. Kocsival közlekedik? Nem, a piros lámpánál a szórólapot osztogató srác ráírja a nevét filccel az egyik lapra, mondván, keresse. Sehova nem megy egyedül? Nem, díszvacsorán a pincér ajándékbort hoz. A díszzacskót a fejre még nem próbálta.

..mindenesetre nekem ezen nem kell aggódnom.

A társadalom általi megítélésem nagyban függ a nadrágom hosszától. Érdekes mód mindenki piszkosul kedves lett, ahogy felkaptam a sortot. Fekete harisnya ide vagy oda.

.

Oké, most egészen más okból fakadtam sírva. Túl sokat bőgök. Örömimben-bánatomban. Szálanként őszül meg a hajam, aztán röhögőgörcsöt kapok. Asszem ez a hisztéria. Mondjuk mások előtt én vagyok kőszikla, aki mindig higgadt, megfontolt, bizakodó. De, komolyan nem értem. Az összes játszma, ami az életemet kitölti, a sakkozás az érzésekkel.. Meddig és miért? (Költői kérdés.) Én csak egyszer szeretnék beleveszni a banalitásokba. És.. elfelejtettem, miről akartam eredetileg írni.

Gyerekek, zárkózzatok a szekrényetekbe. Az eléggé ingerszegény környezet. Nyeljétek a port, addig míg betölti a koponyát. Aktív eutanázia. Semmi Narnia. Félreértés ne essék, most boldogbőgés van. Egyébként ha már szekrény, reggel lefejeltem a pulcsis polcot az enyémben és bekékült a szemöldököm alatti rész. Mintha ki lennék festve. Lehet, a másikat is oda kéne csapnom, akkor szimmetrikus lesz.

Na idefigyeljen minden kedvesember, de úgy, hogy szemük kiesik az üregből. A széplelkűek meg kattintsanak a jobb felső sarokba, és húzzanak ki a napsütésbe.

Olyan dühös vagyok, hogy Bambi fejét is foggal tépném le. A magyar nyelv létező összes pejoratív kifejezése tódul a nyelvemre, de annak nem lenne semmi értelme, ha most három bekezdésen keresztül káromkodnék, így moderálom magam. Kihúzással. A mocskoskurvaéletbe. A most következő sorok személyes megszólításként íródnak, a személyek többen vannak, de akinek nem inge, maradjon meztelen.

Na, édeseim, kagylózzatok ide figyelmesen! Hogy a picsába jöttök ti ahhoz, hogy beledumáljatok az életembe?? A lelkem kiteszem értetek, mindezt örömmel, szanaszét szakadok nap mint nap, csakhogy segítsek, szívességből. Tökéletesen tisztában vagytok vele, hogy minden kurva percem rohanással telik, örökké csak a cseszett teendők meg határidők keringenek a fejemben. Rohadtul tudjátok azt is, hogy igyekszem minden szarsággal dologgal a lehető leghamarabb végezni. De néha sajnos előfordul, hogy kibaszottul kevés minden jószándék. Arról nem is beszélve, hogy sorrendiség bazdmeg, ha hallottatok róla.

De nem, nem tudjátok, miafaszért tudnátok? Ahhoz agy kéne, az meg nincs, ugye. Én balfasz pedig azt szoktam szajkózni, hogy senkit nem hagyunk a szarban hátra. És ha már meló, nem ám támogatnátok, vagy legalább befognátok a pofátokat.. Ehelyett szárazon közlitek, szinte zsaroltok, hogy "ha megígérted, akkor segíts". Most. Mert idő van (ami egyébként kikúrtul nem igaz). Konkrétan beállíttatok a főgonosznak, aki nem mellesleg, egy megbízhatatlan szemétláda. Mindehhez persze vágjak jó képet. Hiába fordul elő az utóbbi időben sokadszorra. Holott amúgysem rózsás a helyzet.

Drágáim, egy napig csináljátok, amit én, aztán utána lehet basztatni zargatni a tézissel. Addigis mindenki tövig bekaphatja elgondolkozhat a dolgon. Én elhúztam a Kisalföldre.

Amióta beteg voltam, nemes egyszerűséggel elfelejtettem főzni. Akkor és ott volt egy háromhetes kiesés, mert még az étel gondolatától is hányhatnékom volt, és azóta.. Gőzöm sincs semmiről. Valami mindig összetörik vagy kiborul. Vagy szénné ég. Vagy felrobban. Vagy eltűnik. Vagy megkerül, de akkor kapásból két kiló.

Én csak egy egyszerű csokis kuglófot akartam sütni.. Olyan nagy kérés ez? Először elnéztem az arányokat, aztán kifolyt a formából a tészta a sütő aljára, végül a kész kuglófot elejtettem azon a kemény két méteren, ami az asztalig tartott (volna). De már egy szimpla lekváros kenyér se áll a kezemre, az a minimum, hogy leeszem a szőnyeget vagy a macskát. Meddig mehet ez még így tovább? Lassan a tojást is úgy fogom szétválasztani, hogy kettévágom egy késsel.

Oké, tudom, hogy szevasz tavasz, meg kint van vagy 20 fok, de én már megint fázom. Mit már megint, még mindig.. Ez csak azért meglehetősen ironikus, mert a kánikulát gyűlölöm.

Vastag zokni, macskás pléd, garbó.. Az már tényleg a legalja, hogy a laptop trafóján melengetem a talpam. Ha lenne cserépkályha a harmadikon, esküszöm, belefeküdnék. ..odakünn mindenki pólóban rohangál, nekem kabát kell. Jó, mondjuk köztünk legyen szólva, csizmát felvenni már nincs pofám.

Folyamatosan rohanok, reggeltől estig. Jó hír, hogy a vádlimon deszkát lehetne törni. Általában izzadt vagyok, és éhes. Gyakorta nekimegyek valaminek, üvegajtónak, zsalugáternek, szomszéd bácsinak. És ma délután cipőstől elaludtam az ágyam tetején.

Az agykontrollos relaxáció fő momentuma a "képzeld el ideális pihenőhelyed". Francokat képzelgetek, juszt is megkeresem! Most.

Az utóbbi napokban órákon keresztül a siker elérésének lépéseit hallgattam. A rendezett környezet fontos, meg hogy inspiráló legyen a közszellem. Szóval most az a helyzet, hogy gőzerővel takarítom a fészbúk-ismerőseim házatáját. Előbb tanuld meg a nevem, pláne köszönni bzdmeg, utána hajlandó vagyok a kacsacsőrödet meg a földköpenymély gondolataidat tolerálni az üzenőfalamon. Kis lépés nekem, az emberiség leszarja.