deb.

Oké, hazaértem. Most. Agyhalott zombi vagyok, illetőleg másnapos. Mert ugye ilyenkor szokott kiderülni, hogy az embernek ötször annyi rokona van, mint amiről tud, véletlenül több is születés- vagy nevenapját ünnepli, és hát mindenkinek inni kell az egészségére, mert "meg ne sérts". A baj csak annyi, hogy emlékszem mindenre.

Emlékszem arra, hogy lángra kapott a konyhai függöny. Emlékszem arra, hogy a kicsik -tiltakozván a hazamenetel ellen-, elbújtak a spájzban, de beleszorult az ajtó, ők meg nekiálltak kézzel lekvárt enni. Emlékszem arra, hogy M. néni mindig meglepődött, majd újra és újra bemutatkozott, ha bementem a szobába, ezt eljátszottuk tízszer biztosan. Emlékszem arra, hogy muskátliba léptem. Emlékszem arra, hogy kezdett kicsit sok lenni az alkohol úgy általában a vérünkben. Emlékszem arra, hogy L. a pázsiton akart éjszakázni félmeztelenül, mert az "álompuha".  Emlékszem arra, hogy T. a sarokban kuporogva majdnem egy órán keresztül a "majomkenyérfa" szón röhögött egymagában. Emlékszem arra, hogy D. bácsi az asztal tetején locsolókannából itta a bort, miközben a három exfeleségét szidta. Emlékszem arra, hogy P. bácsi az egész famíliát táncra perdítette, nemre és korra való tekintet nélkül, a saját maga által nótált slágerekre. Emlékszem arra, hogy reggel a táskám a fóliasátorban volt az eper között, egyébiránt mindenki édesdeden aludt, nyilván nem ágyon/ágyban, de ki-ki locsolókannát, másik ember lábát, rádiót, zacskó kiflit ölelgetve.

És én elvileg munkaügyben mentem. Francnak vettem fel a telefont.

Örökös problémám, hogy mennyit csomagoljak. Mindig attól félek, túl sokat szuszakolok túl nagy bőröndökbe. De aztán az egész újra meg újra alaptalannak bizonyul, mert az aktuális szobatársamnak általában csak a cipős bőröndje nagyobb. Cipős bőrönd.

Az valószínűleg ki van csukva, hogy minden zökkenőmentesen menjen. Minimum egy eltévedést kalkulálok. Vagy félreértést. Azt is vehetném rossz ómennek, hogy ma egy elegáns mozdulattal magamra öntöttem két liter gulyást. Vagy hogy háromszor kellett kimásznom a fürdőkádból, mert megszólalt a telefonom. Vagy hogy senki nem tud semmit. De megyek, mert mennem kell. Hív a lágyöle. Munkaügy. Másoknak mást mondtam. Ne árulják el.

Mielőtt még megkérném saját kacsóimat, tisztázzuk, hogy velem sem könnyű az együttélés.

Mindig leeszem a sajtos kifliről a sajtot. Régen csak a széléről, most már direkte. Igazából teljesen felesleges megvenni a kiflit is.

A körömfestés nálam egész estés program. Fázisokra van bontva. Utálom félvállról venni, úgyhogy addigra mindig kivonom magam a forgalomból. Persze akármennyit várok, azért reggelre mindig karcos lesz.

Fantasztikus tériszonyom van. Felmegyek én bárhova, csak hozzanak le. Kútba nézni meg agyhalál. Tuti egy ciszternába esve fogok kimúlni.

Barlanglakó vagyok. A redőny sosincs teljesen felhúzva, nem preferálom a fényt. A szobámat is mindig sötétre festettem. Szerintem belekattannék a fehérre meszelt falaktól.

Új helyen nem ejtőzöm sokáig. Mármint, ha ottalszom valahol, kivétel nélkül mindig én vagyok az első, akinek reggel kipattan a szeme, függetlenül attól, hogy este meddig voltunk fent. Mire a többiek feltápászkodnak, én már komplett reggelit főztem.

Elviselhetetlen vagyok, ha virágzik a parlagfű. Ocsmány egy allergiám van, úgyhogy július közepétől nagyjából október végéig én vagyok az antihős.

Állandóan sétálni kell velem. Ez már régi történet, világéletemben született gyalogos voltam, úgyhogy aki velem diskurálni akar, annak tartani kell a lépést. Na jó, a kávét is szeretem.

Gyűlölöm, ha valaki nem úgy rakja a szárítóra az evőeszközöket, ahogy én. Annak van egy rendje, ahogy kell. Kések egyik oldalra, másik kanál-villa, mögé egyebek, elé kiskanál.. Elmondtam ezerszer, miiiért nem lehet megérteni.

Reggelente antiszociális vagyok. Szeretem úgy indítani a napot, hogy még mindenki alszik, vagy legalább egy büdös szót nem szól hozzám, míg emberré alkotom magam. Vígan cseverészni végképp nincs kedvem.

Verekedni tudnék, mikor valaki egyik szobából a másikba üvöltve kommunikál, és a válasz is hasonló módon történik. Ezen nincs mit magyarázni.

Nem is tudom már, melyik humorista mondta, de nagy igazság, hogy a hibajavító olyan, mint a légfrissítő. Kiemeli azt, amit elrejtenél.

Majd ha lesz egy szabad szusszanatom, lesz érdemi poszt is. Annak a néhány embernek, akit nem tudok megszámolni a kezemen-lábamon. Szusszanat.. Aláhúzza. Pedig létezik a szó. Attól kezdve, hogy leírtam.

Update: Könyörgöm tisztelettel, valaki mondjon egy jó kézkrémet. Próbáltam ezerfélét, néhányra allergiás vagyok, néhány nem szívódik be, néhánynak fura az állaga meg a szaga. Csak és kizárólag a jobb kezemen időnként kijön az ekcéma, most éppen fénykorát éli. Marha ronda, marhára fáj, és marhára vérzik.

Régi, de még mindig marhára aktuális. Beájulok saját zsenimtől. Jöjjenek az archetípusok.

*

Pálinkapajti: az a srác, aki akkor se kellene, ha igen. Havernak remek, de nem szeretnénk reggel mellette ébredni, függetlenül a kiskifli - nagykifli kérdésétől, meg hogy horkol-e. Magasról tesz rá, mi van rajtunk, egyenrangú félként kezel, az ajtót kinyitja - magának, sört csak adok-kapok alapon fizet, tanácsot ritkán kér. Dicsekszik a nőjével, néha farokméretével is, de csak barátilag.

Sárlott: igazából Sándor, de mit számítanak a nevek. Szexuális orientációja megfejthetetlen, divat- és egyéb érzéke kitűnő, mindig megmondja a frankót. Néha jobban a lelkünkbe lát, mint szeretnénk, ám megbízható. Felvett szerepeinek halvány emléke még élnek benne, az élet levágott neki jópár sallert, amiket kész bármikor visszaadni, ha valaki, akinek lehelete borvirágként fagy az ablakra, kiröhögi őt, vagy minket.

Szomszédlegény: igen is, meg nem is. Jövünk is, meg nem is. Össze. Kerülgetjük egymást, mint macska a forró kását, idővel egyre idegesítőbb lesz, hogy felváltva szeretünk a másikba. Barátból avanzsál papuccsá. Hajlandóak vagyunk alkut kötni, vele is, az ördöggel is, nem tökéletes, kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk (lehet). A haveri kör a fejét csapkodja a korcsoma sörszagú asztallapjába, de a szarakodás elkerülhetetlen. Ha engedünk az összeboronálásnak, minden kiderül, de olyan sose lesz, mint annakelőtte.

Fehér lovas: eszméletlenül jófej, a rezgésszám közös, arcélétől infarktust kapunk. A lehető legjobban idealizáljuk, kedvenc színünkben pompázik a piedesztál, ahonnét lábát lógatja (ja nem, kiscicákat ment ki az égő házból). Minden este eljátszunk a "milenneha" kezdetű örökzölddel, álmunkban hozza az üvegcipőt, cukorpónit, manikűrbérletet. De, csak barát, mert inkább az, mint az se.

Az a fasz: összejöttünk, félrekúrt. Dögöljön meg.

*

Vaspina: végső soron barát, de csak nyögvenyelősen. Csak mert jobb a békesség. Nem érti a poénokat, folyton kötözködik, neki mindig rosszabb. Izomból reflektál, észérvek nélkül, saját álláspontja szent és sérthetetlen. A hangerő nála 120 decibelnél kezdődik, ha csúnyán nézünk rá, néha nevet, de inkább hozzánk vágja a tálalószekrényt.

Tündérhercegnő: jószándékú, aranyos, de piszkosul naiv. Mézeskalács házikóban lakik az őzikékkel, banya helyett az őstermelő Holle anyóval. Sosem bántana, elkerekedett szemmel hallgatja a pasis sztorikat, bármikor eljön velünk új topánt venni, de a kvantummechanikai szemináriumot nem vele tárgyaljuk ki. Van egy határ, amin túl a dolgok már nem rá tartoznak, egyrészt, mert rózsavizes csipkelelke nehezen bírná, másrészt mert óhatatlanul is belekiabálná a világba, véletlenül.

Keménymag: gyűjtőnév azon barátosnékre vonatkozólag, akikkel kicsípve és becsípve rójuk a belváros utcáit este tízkor, mert sietni kell a buszra, megjött a taxi, meg szimplán mi vagyunk az esztétikum. Füstös kocsmák kerthelyiségeiben szürcsöljük szívószállal a gyümölcsös hogyishívjákot, és be nem áll a szánk. A kör külső impressziók hatására változékony, a "mindenki közért" általában működik, ha beüt a krach.

Béjbe: a lány, akibe titkon évekkel ezelőtt beleestünk, mint botlott ló a pöcegödörbe. Persze csak relatíve. Példakép, zsáner, Marilyn Monroe és Szűz Mária elegye. Testet öltenek benne azok a tulajdonságok, amiket magunknak szeretnénk, illetve leendő másik felünk részeként is. Kicsit néha utáljuk, féltékenység apropóján, de lényének egésze oly tökéletes, hogy a haragvást elnyomja a rózsaszín ködbéli csodálat.

Simply the best: az, akit felhívunk az éjszaka közepén. És még hálás is érte. Nem passzol hozzánk mindenben, talán ritkábban hord szépcipőt, más zenét hallgat, még csak nem is ugyanazon kategóriájú hapekok dobogtatják meg szívünk, de órákat vagyunk képesek vele trécselni. Minden egyes áldott nap. Ha beáll a csend, sem kínos, megunni nem lehet. Vele sírunk a legtöbbet, persze a röhögéstől.

Hülye kurva: régen barátnő volt, vele feküdt össze az a fasz.

Hogy van az, hogy a vevőnek mindig igaza van? Vagy legalább lehetősége az elégedettségre..?

Nem oké, hogy a szupermarketben a pénztáros csaj olyan gyorsan kódoltatja be az árukat, hogy gyakorlatilag letolja a kiló marhalapockát meg a nagy tejfölt, utóbbi el is repedt a kövezeten, mire én kivágtam a hisztit. Tudom, hogy sietni kell, de nincs huszonhat kezem, és szeretek tematikusan pakolni, magyarul hímes tojásra nem fogom rácseszni a két zsák mosóport, mert neki sztahanovosat van kedve játszani.

Nem oké, hogy a megyeszerte elterjedt pékséghálózat egyik üzletében nem tudnak visszaadni kettő darab kétszázasból sacper 130 forintot, mert hogy nincs aprója.  Még csak nem is olyan kifogástalan az áru, nem frissen kifejezetten fojtós egy-kettő, de minden sarkon van egy bolt, nekem meg gyorsan kellett valami. Próbál hozzátenni, elvenni belőle, sehogy se jön ki annyira, egyéb pénz nincs nálam, és nézünk egymásra, hogy mostmilesz. Kapsz borravalót, csak hadd menjek már, bzdmg.

Nem oké, hogy a drogériás biztonsági őr annyira akarja őrizni a biztonságot, hogy konkrétan letapossa a sarkam. A cipőboltos meg marhára manipulatív.

Lehet, többet nem kellene írnom. Soha. Akárhányszor belekezdek, mindig történik valami eget rengető. Pofon, jeges víz a nyakba, fejbőrt összehúzó apró szösszenet. Komolyan várom, hogy kigyulladjon valami, berepüljön a zárt ablakon egy virágcserép, rám szakadjon a negyedik, kificamítsam az ujjam, félrenyeljem a nyelvem, tüsszentés hatására lefejeljem a falat, akármi. A lelki cuccokról nem is szólva. Nem hoz szerencsét nekem a blog.

Egyébként.. Miért van az, hogy ön- és közveszélyes vagyok? Amúgy marhára jó ember, csak némileg szerencsétlen. Nem tudok úgy meginni egy kávét, hogy a teátrális gesztikulációmmal ne lökjem fel a levessel bűvészkedő pincért. Megint. És mikor a parkban jön velem szemben a lábán életében másfeledszer görkorit viselő kissrác, az út széles, és amúgy sehol senki, nyilvánvaló, hogy összemegyünk, mert én nem bírok a lábam elé nézni, neki meg bizonytalan a mozgáskultúrája. A vajaskést beletöröm a margarinba, és kifogom azt az egyetlen szem aszalt szilvát az egész pakkból, amiben bennmaradt a magja.

Viszont jóhír, hogy túléltem a húsvétot sonkamérgezés nélkül. Egy szelet, gyerekek.

Van egy jó barátnőm, akivel évente háromszor-négyszer találkozunk egy emberes adag sütemény mellett, és akkor orrvérzésig beszélgetünk. Semmi faszbúk, semmi telefon, és ez így tökéletes. Valami hihetetlenül pozitív kisugárzása van, folyamatosan másokért melózik, már csak a munkáját tekintve is.

Lényeg a lényeg, állandóan leszólítják. Buszon, vonaton, postán, fellépésen, templomban, vagy azon a tíz méteren, míg reggel leszalad friss kifliért. Hogy ne is haragudjon, de meglátta, olyan hiperszimpatikus, és esetleg nem lenne kedve valahol valamikor meginni egy teát netalántán? Szentem jó ember, eleve képtelen szemöldököt ráncolni vagy lesújtó pillantás vetni, a mosoly az arcára van gyógyulva, így de, persze, teázzunk. De ezt úgy képzeld el, hogy naponta. Eleinte nyilván imponált neki, aztán röhögött rajta, de most már idegesíti. Kifogja a legkülönfélébb arcokat a legkülönfélébb rasszokból és nemzetekből, tizenhattól ötvenhétig. Jókislány a drága, de lassan kapja a machetét.

A minap nagy nehezen összehoztunk egy közös órát, mert éppen egy városban tartózkodtunk, és elkezdtünk azon töprengeni, vajon hogyan lehetne megoldani a helyzetet. Bezárkózik? Nem, a vízvezetékszerelő a munka másnapján virágot hoz. Nem andalog, hanem rohan? Nem, a biciklis rendőr piknikre hívja a parkba. Kocsival közlekedik? Nem, a piros lámpánál a szórólapot osztogató srác ráírja a nevét filccel az egyik lapra, mondván, keresse. Sehova nem megy egyedül? Nem, díszvacsorán a pincér ajándékbort hoz. A díszzacskót a fejre még nem próbálta.

..mindenesetre nekem ezen nem kell aggódnom.

A társadalom általi megítélésem nagyban függ a nadrágom hosszától. Érdekes mód mindenki piszkosul kedves lett, ahogy felkaptam a sortot. Fekete harisnya ide vagy oda.

.

Oké, most egészen más okból fakadtam sírva. Túl sokat bőgök. Örömimben-bánatomban. Szálanként őszül meg a hajam, aztán röhögőgörcsöt kapok. Asszem ez a hisztéria. Mondjuk mások előtt én vagyok kőszikla, aki mindig higgadt, megfontolt, bizakodó. De, komolyan nem értem. Az összes játszma, ami az életemet kitölti, a sakkozás az érzésekkel.. Meddig és miért? (Költői kérdés.) Én csak egyszer szeretnék beleveszni a banalitásokba. És.. elfelejtettem, miről akartam eredetileg írni.

Gyerekek, zárkózzatok a szekrényetekbe. Az eléggé ingerszegény környezet. Nyeljétek a port, addig míg betölti a koponyát. Aktív eutanázia. Semmi Narnia. Félreértés ne essék, most boldogbőgés van. Egyébként ha már szekrény, reggel lefejeltem a pulcsis polcot az enyémben és bekékült a szemöldököm alatti rész. Mintha ki lennék festve. Lehet, a másikat is oda kéne csapnom, akkor szimmetrikus lesz.

Na idefigyeljen minden kedvesember, de úgy, hogy szemük kiesik az üregből. A széplelkűek meg kattintsanak a jobb felső sarokba, és húzzanak ki a napsütésbe.

Olyan dühös vagyok, hogy Bambi fejét is foggal tépném le. A magyar nyelv létező összes pejoratív kifejezése tódul a nyelvemre, de annak nem lenne semmi értelme, ha most három bekezdésen keresztül káromkodnék, így moderálom magam. Kihúzással. A mocskoskurvaéletbe. A most következő sorok személyes megszólításként íródnak, a személyek többen vannak, de akinek nem inge, maradjon meztelen.

Na, édeseim, kagylózzatok ide figyelmesen! Hogy a picsába jöttök ti ahhoz, hogy beledumáljatok az életembe?? A lelkem kiteszem értetek, mindezt örömmel, szanaszét szakadok nap mint nap, csakhogy segítsek, szívességből. Tökéletesen tisztában vagytok vele, hogy minden kurva percem rohanással telik, örökké csak a cseszett teendők meg határidők keringenek a fejemben. Rohadtul tudjátok azt is, hogy igyekszem minden szarsággal dologgal a lehető leghamarabb végezni. De néha sajnos előfordul, hogy kibaszottul kevés minden jószándék. Arról nem is beszélve, hogy sorrendiség bazdmeg, ha hallottatok róla.

De nem, nem tudjátok, miafaszért tudnátok? Ahhoz agy kéne, az meg nincs, ugye. Én balfasz pedig azt szoktam szajkózni, hogy senkit nem hagyunk a szarban hátra. És ha már meló, nem ám támogatnátok, vagy legalább befognátok a pofátokat.. Ehelyett szárazon közlitek, szinte zsaroltok, hogy "ha megígérted, akkor segíts". Most. Mert idő van (ami egyébként kikúrtul nem igaz). Konkrétan beállíttatok a főgonosznak, aki nem mellesleg, egy megbízhatatlan szemétláda. Mindehhez persze vágjak jó képet. Hiába fordul elő az utóbbi időben sokadszorra. Holott amúgysem rózsás a helyzet.

Drágáim, egy napig csináljátok, amit én, aztán utána lehet basztatni zargatni a tézissel. Addigis mindenki tövig bekaphatja elgondolkozhat a dolgon. Én elhúztam a Kisalföldre.