deb.

Megkapó, mennyi minden történik két év alatt. És lényegében mégsem változik semmi. Azóta kinyílt a világ, és én jártam-keltem benne. Elindultam előre, de nehéz nem hátra nézni. Azt hiszem, a két évvel ezelőtti énem most meglepődne, hova jutottam. De csak részben örülne..

Csendesen rohannak el a napok, hetek és én már alig érzékelek. Csak számolok, számolok vissza. A határidőnapló rubrikái mindig betűkkel, számokkal tele, akárcsak a fejem. Hamarosan jön a dobbantás, de vajon szakadék van-e lesz azon túl? Kicsit félek, kicsit nem érdekel. Leszek valaha tényleg szabad?

Tanulok, tanulok. Mert muszáj. Mert a köz, meg az okos emberek elvárják. Mert jó pap abba döglik bele.

Mellékes, hogy hajnali fél négykor pizsamanadrágban, anyám trikójában a szobámban korzózgattam, mert ráléptem a földön szakszerűen elhelyezett jegyzeteimre, minek következtében a két lábam ötfelé csúszott. Az sem fontos, hogy úgy kellett visszaköhögnöm a teafiltert, mert lendület nagy volt, én meg figyelmetlen. Az pedig egészen jelentéktelen, hogy beleültem egy rakás Stabilo filcbe, persze azokra, amiken nem volt kupak sem.

Most mondják meg, mi velem a probléma? Amúgy is áztam, fáztam eleget, van elég bajom.. Szegény esernyőm úgy néz ki, mint egy köszvényes pók. Hát miért nem merülhetek el egy kád kakaóba?

Édes, hogy nem írtam hónapok óta és maguk mégis jönnek.. Egyébként a fele se volt igaz. Vagy tréfa.

Na majd most.

Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megdöntöttem az íróasztalomat. Mármint nem úgy, maguk perverzek. Hanem kézzel-lábbal, hadd boruljon a cuccos róla lefelé. Hangos volt, látványos, katartikus. Legott leültem a kupac közepére szelektálni, nosztalgiázni.

Találtam régi szerelmes leveleket, tele helyesírási hibával, lekvárfolttal. Régi fotókat, koncertfellépés utáni időkről, mert megboldogult nagyapám még a zakóhoz is baseball sapkát húzott. Megkövült éjjeli lepkét, szegény tán jobb sorsra volt érdemes. Mindenféle szuvenírt, amit külföldről kaptam, a spanyol legyezőtől a kínai pálcikakészletig. És rakás szemetet, illetve kevésbé szemetet. Nem vagyok az a tárgyakhoz görcsösen ragaszkodó.

Így megtelt pár zacskó. Lelkem örvend, és különben is, kétszer annyit futottam este, mint általában.

Azt mondják meg nekem, kinek kell otthonra kutyapotyadékos doboz? Most komolyan. Ha a városgazdálkodásiak vééégre méltóztatnak egyet kitenni a placcra (tudják, azt a szép zöldet, egy csomag nejlozacsival), mi a francnak kell lerombolni az idillt? Oké, azt még le bírom nyelni, hogy valakinek feltétlen azokra a zacskókra van szüksége az aktuális zsömlevásárláshoz, de hogy hova az istennyilába kerül otthon az örömláda, az számomra tényleg rejtély. Abban tartja a szennyest? A jódozott sót? Szeletelt kenyeret? Postaládának használja? Iratgyűjtőnek? Vagy egyszerűen csak dekorációs célokat szolgál a zongora tetején?

Vagy csak én vagyok ilyen konzervatív idióta.

Voltak már úgy, hogy meglehetősen szarul érezték magukat a bőrükben? Mikor nem akartak emberek közé menni, rondának, ostobának, antiszociálisnak, z-lábúnak, kapafogúnak, büdösnek látták magukat? Mikor azzal is baj volt, ha éppen nem volt baj? Mikor generálták a letargiát?

Na, ez van nekem most. Nem tudom, hogy nyár eleji fáradtság, kapunyitási pánik vagy szimplán utálnak az égiek. Oké, kánikula van, de az egy dolog. De legalább elmentem futni. Most ne szóljanak hozzám. Én sem fogok magukhoz egy darabig.

Egyrészt dögmeleg van, de én gyűlölöm a dögmeleget, másrészt olyan arcok vannak a frissiben reaktivált társkeresőn, hogy belehalok.

Arcok, amik elé mintha görbe tükröt tettek volna. Nem akarok első blikkre ítélni, de pörgetem a képeket, és kész esettanulmány az egész. Sötétített fotók pólós hátakról. Vagy rozoga Trabantokról. Szerettetek már bele sáros szélvédőbe? Most őszintén. Kreatív felhasználónevek, mint megtorló vagy vödör02. Mit akar megtorolni eme szép, romantikus lélek? A férfinépen esett évezredes sérelmet? Lenne inkább megtörlő. Azt még megérteném. Vödörből pedig volt egyes is? És a külső.. Mindenki "sportos alkatú", persze a megfelelő félmeztelen képpel. Izmosak a retinák a sok távolbanézéstől.

Elveszett lelkek gyűjtőhelye ez. A statisztika azt mutatja, hogy fatörzsnyakú izomtiborok, illetve szoláriumbarna nyeszlett Ronaldo-utánzatok szívét dobogtatom meg. Sokak látnak még szerény személyemben potenciális kitartott szeretőt, ambivalens naivát, és "anyagilag is tudlak támogatni, ha neked megfelel". De ez legalább még szolid. Ellentétben a "szia százezerért mire lennél hajlandó üdv" levélkével. Remélem, ismernek annyira, hogy sejtik, válaszoltam rá. Nem is akármit.

Kedves Potenciális Férjjelölt! Drága Leendő Gyermekeim Apja!

Amikor megpillantottalak az ablakból, tudtam, sorsunk óhatatlanul is összefonódik. Volt rajtad cipő, nadrág, póló.. Képzeld, rajtam is! Az Isten a megmondhatója, hogy egymásnak teremtődtünk. Elegáns voltál, mégis megkapóan hanyag, ahogy kergetted a macskaköveken tovapattogó mobilod, magamra ismertem mozdulataid kecséből. Hallottam a szeráfok kórusát, láttam szemem elé leereszkedni azt a ködöt, és a normál esetben fantazmagória-gyanús pulzusom örömömben már-már az ötvenet súrolta. Peregtek fejemben a képek, a jövő képei, és végül boldogan megállapodtam annál a látványnál, amikor aszott öregemberként a teraszon ülve kötögetünk - én a tűvel csattogtatok, de a fonalat gombolyítod. Életünk fonalát, hogy kellőképp lírai legyek.

Tehettél volna bármit, tényleg bármit, nem tudtam belőled kiábrándulni. Korzózhattál volna süteményes villával a kistányéron, levizelhetted volna az idült néni tupírozott uszkárját, vakargathattad volna farpofáidat a biciklitartóba, hordhattál volna szandált zoknival, pöttyöst kockással, mindent minden nélkül.

De nem. Te megkerested azt az egyet. Nagyot haraptál a jéghideg jégkrémből. Neked nem fájt, nekem annál inkább. És egy világ dőlt össze.

Most komolyan, mondják meg, mi az, ami gyermekségük gondtalan éveire emlékezteti Önöket?

Édesanya által eldobozolt macis rugdalózójuk? Beépített szekrényük mélyén lapuló orrszívó? Egy horpadás a kobakjukon, mert lefejelték a mászókát? Egy folt a kezükön, mert kézzel akartak merni a tyúkhúslevesből? Lerágott lábú/fejű Barbie-babák? Tej-, majd később verekedés közben kihullott maradandó fogaik egy hajdanvolt mézes bödönben? Brutális helyesírási hibával íródott szerelmetes levélkéik a kólával leöntött cipősdobozban? Első szexuális felvilágosító könyvük a fiók mélyén? Nagyfokú romanticizmussal befőttes üvegbe szuszakolt manapság döglött szentjánosbogarak? Különböző színű levágott hajtincseik? Beszáradt éjfekete körömlakkok? Kamaszproblémákkal teleszórt napló- és versesköteteik? Elrejteni való állatkodós fotóik hosszú éjszakákról? Üres vodkás üvegek a szekrény tetején? Emlékbe eltett szívecske formájúra összehányt nájlonpólók?

Nekem a bűvészdobozom. Anyám felhívott, hogy megtalálta. És igen, én bizony hegyesre faragtam azt a varázspálcát.

A szomszéd bácsi elutazott, és kért, hogy sétáltassam meg kutyapajtását, ha lehetne. És hát hogy a francba ne. Este némileg elgyötörten mentem át, ahol Dió, a házivonat (az a tacskó, tudod, ami a fejénél kezdődik, és megy és megy és megy tovább, a vége meg valahol a lakás másik végében van), szinte áthajtott rajtam örömében. Kicsit még megrágcsálta a kulcsomat, kergette pár percig a farkát, és már indultunk is.

Ráérősen ballagtunk a park melletti úton, amikor egy vidám borvirágos képű férfiember közeledett felénk Csepel biciklistül, a Matróz ivó irányából a Pingvin kocsma irányába. Mellette rohant törpe szarvasmarha méretű, rozsdamarta barna, málészájú, eksztatikus utcai vegyese, akinek ereiben dán dog-vértől kezdve bölényéig minden csörgedezett. Időnként boldogan az arra kóricálgató autók elé vetette magát, belefeküdt pár tócsába, lekevert egyet-kettőt egy halott vakondnak, egyszóval piszok jól érezte magát.

Na most én nem vagyok egy félős típus, de azért egy perce megtorpantam, és elgondolkodtam azon, mit csinálok, ha a minimamut meg a zsebmozdony összekeveredik hirtelen. Ha úgy, a kölykök marha hülyén néznének ki, gondold el, 70 kilós test daxli-lábakon, ha amúgy, én aztán haza nem viszem azt a fél fület, ami a Dióból megmarad, mert abban sincs annyi jó érzés, hogy kussoljon, mikor kell. Próbáltam megoldani a helyzetet, úgy állni, hogy üsse kő, a dömper inkább folyassa a nyálát az én harisnyámra, de kerüljük a balhét.

Szerencsére jött a hős megmentő, a rendíthetetlen biciklista, és elkurjantotta magát: "Nem érdeklődöl, Pákó, nem érdeklődöl!"

Hát szaladtak tovább. Én pedig kényelembe helyeztem magam egy padon, oldalra borultam és belesírtam a postaládába.