deb.

Ma diskuráltam egy országgyűlési képviselővel. Kifogástalan zakó, élére vasalt lábak, büszke tartás, érthető beszéd, erős kézfogás. Elején és a végén. Mondjuk a kackiás bajusza alapján, meg ahogy mondta a dolgokat, végig azt vártam, mikor csapja össze a bokáját, vágja vigyázzba magát, és zendít rá arra, hogy Kossuth Lajos azt üzente. 

Ennyi. Összeraktam az ikejás cipősszekrényt, tökegyedül.

Ez a legkevesebb azután, hogy már automatikusan tépkedem ki szálanként a hajam, amint meghallom, hogy pappa para parara para rara, ha a Spektrum Home-on megjelenik Ullmann "Szögbelövőre Gerjedek" Mónika, alias Barkácscsaj, vagy barkáccsaj (mindegy, csak nyomd meg a csét, úgy, hogy fájjon). Elegánsan nekitámaszkodik a főcímnek, hogy aztán fakanálból csináljon könyvespolcot, raklapból ülőgarnitúrát, dunsztos üvegből kristálycsillárt, majd elmutogassa a celebcimboráinak, akik persze pont arra a csempeasztalra izgulnak rá, hogy hát-ez-fantasztikus-ezt-tényleg-te-csináltad. Mondjuk jó sokáig tarthatott, amíg a létező összes kollégát odacsődítették, hogy végigdicsérjék a lakást az utolsó szőnyegszöszig, és ebből kivagdosták a megfelelőket, mert nem, a bojlert nem ő kötötte be, hiába fantasztikus az is. Nem mintha bajom lenne a kreativitással, csak a giccstől hányok, meg ugye "ne feledjék, gondoljanak arra, hogy ha nekem sikerült, Önöknek is menni fog", és én ezt nem feledem, sőt, a biztonság kedvéért az alkaromra is varratom.

Nem azon gondolkodom, amit mondott, hanem ahogy mondta, mert a fenébe is, elrohanunk emberek és helyzetek mellett csak azért, hogy elérjünk embereket és helyzeteket, de minek az egész, ha holtából csinálunk elefántot, rettegünk a jövő héttől és a legapróbb pöccentés is falra ken, hogy ektoplazmaként csöpögjön a kiégett padlószőnyegre az a kevés, ami belőlünk megmaradt, hiszen az önkontroll az, ami talán megvéd a szemmel veréstől, meg hogy probléma, amit annak tekintek, de ez megint csak saját tapasztalat, és így van ez mindenkinél, mert más ügyében kurva okosak vagyunk, de ha a saját házatáján sepreget az ember, csak visszaszáll a szemét a már-már tiszta kőre. Én igyekszem megtenni, ami tőlem telik, felégetem a hidakat, bemászom a konténerbe a lakáskulcsért, arcra gyógyult félmosollyal rovom az utcákat, de teljesen tudatában vagyok a valóságomnak, hogyne, ki is röhögnének, ha a ködbe fulladnék, holott én vagyok a realista, hovatovább csakazértis optimista, persze már megint marha bölcs voltam, illetőleg ez volt az elvárás, mert mindig ezért csörög a telefon, hogy az arcokba köpjem a frankót, csak ezért, hiába félnek tőlem, meg amit mondok, de beismerem helyettük, amit egyedül nem mernek, csak jó lenne megérteni már, hogy a dolog mégsem annyira patent, és elfáradtam, és nem érdekel, és lassan tényleg elfogy a türelmem, mert csak szajkózom és szajkózom és szajkózom, hogy ébredj fel bzdmeg, és ne ugrálj azon a rohadt pengeélen tovább, tompa is, a vér is rászáradt, és a mazochizmus közröhej.

Nem tudom, mi vesz rá valakit, hogy vasárnap éjjel 50 perces modern komolyzenét hallgasson, miközben szuprematista képek úsznak be a videóban, de nem mondhatnám, hogy felállítja a lelki egyensúlyom.

..az meg tényleg a legalja, hogy sikerült felemás harisnyát húznom reggel. A színe se volt egyforma, plusz az egyik térdig, a másik bokáig ért. És csak órákkal később vettem észre, még jó, hogy nadrág volt rajtam. Nem megy ez nekem. Viszont már csukott szemmel is megtalálom a kórházban a pathológiát (th-val!), mert az hótziher, hogy akármelyik osztály után kajtatok, végül mindig oda lyukadok ki. Akkor legalább már igazán beengedhetnének.

Napot indítani tudni kell. Először is felébredtem hajnalban vagy ötször, a tényleges kelés előtt pedig összeálmodtam minden borzadályt zombikkal és sosemvolt szerelmekkel. Ötkor riadtam fel az ébresztőre izzadtan, 10 perc múlva már dőlt az orromból a vér. Elkószáltam a lakásban egy darabig, 8 után kicsivel csörgött a mobilom.

-Halló, tessék.

-Halló, helló, egy tizenkettes pizzát szeretnék rendelni kilencre, a nagyobbikat.

-Tessék..?

-Tizenkettes, pizza, kilencóra. Ki a szart raktak már megint a telefonhoz, bazdmeg?

-Bocs, de szerintem téves a szám..

-Már miért lenne téves, egy cseszett hete hívtalak titeket. Na, faszom, ne szarakodjunk, mondhatom már a címet?!

-Idefigyelj, édesszívem, én nem tudom, honnét jön az ingerencia, hogy bár még pizsiben kamillázol, már a futár után hisztizz az egészséges étrend apropóján, de egyrészt tanulj meg kulturáltan kommunikálni, másrészt meg hidd el, biztos forrás tudom, hogy kurvára nem vagyok pizzéria. Turkálj egy kis obligát tüktojt, az helyrerakja a bioritmusod. Csókoltatlak, a számom leszel szíves kitörölni.

-...

Maga vagyok így reggeltájt a megtestesült kedvesség. Lehet, hogy a nagyő volt, és én elszalasztottam?

Oké, hazaértem. Most. Agyhalott zombi vagyok, illetőleg másnapos. Mert ugye ilyenkor szokott kiderülni, hogy az embernek ötször annyi rokona van, mint amiről tud, véletlenül több is születés- vagy nevenapját ünnepli, és hát mindenkinek inni kell az egészségére, mert "meg ne sérts". A baj csak annyi, hogy emlékszem mindenre.

Emlékszem arra, hogy lángra kapott a konyhai függöny. Emlékszem arra, hogy a kicsik -tiltakozván a hazamenetel ellen-, elbújtak a spájzban, de beleszorult az ajtó, ők meg nekiálltak kézzel lekvárt enni. Emlékszem arra, hogy M. néni mindig meglepődött, majd újra és újra bemutatkozott, ha bementem a szobába, ezt eljátszottuk tízszer biztosan. Emlékszem arra, hogy muskátliba léptem. Emlékszem arra, hogy kezdett kicsit sok lenni az alkohol úgy általában a vérünkben. Emlékszem arra, hogy L. a pázsiton akart éjszakázni félmeztelenül, mert az "álompuha".  Emlékszem arra, hogy T. a sarokban kuporogva majdnem egy órán keresztül a "majomkenyérfa" szón röhögött egymagában. Emlékszem arra, hogy D. bácsi az asztal tetején locsolókannából itta a bort, miközben a három exfeleségét szidta. Emlékszem arra, hogy P. bácsi az egész famíliát táncra perdítette, nemre és korra való tekintet nélkül, a saját maga által nótált slágerekre. Emlékszem arra, hogy reggel a táskám a fóliasátorban volt az eper között, egyébiránt mindenki édesdeden aludt, nyilván nem ágyon/ágyban, de ki-ki locsolókannát, másik ember lábát, rádiót, zacskó kiflit ölelgetve.

És én elvileg munkaügyben mentem. Francnak vettem fel a telefont.

Örökös problémám, hogy mennyit csomagoljak. Mindig attól félek, túl sokat szuszakolok túl nagy bőröndökbe. De aztán az egész újra meg újra alaptalannak bizonyul, mert az aktuális szobatársamnak általában csak a cipős bőröndje nagyobb. Cipős bőrönd.

Az valószínűleg ki van csukva, hogy minden zökkenőmentesen menjen. Minimum egy eltévedést kalkulálok. Vagy félreértést. Azt is vehetném rossz ómennek, hogy ma egy elegáns mozdulattal magamra öntöttem két liter gulyást. Vagy hogy háromszor kellett kimásznom a fürdőkádból, mert megszólalt a telefonom. Vagy hogy senki nem tud semmit. De megyek, mert mennem kell. Hív a lágyöle. Munkaügy. Másoknak mást mondtam. Ne árulják el.

Mielőtt még megkérném saját kacsóimat, tisztázzuk, hogy velem sem könnyű az együttélés.

Mindig leeszem a sajtos kifliről a sajtot. Régen csak a széléről, most már direkte. Igazából teljesen felesleges megvenni a kiflit is.

A körömfestés nálam egész estés program. Fázisokra van bontva. Utálom félvállról venni, úgyhogy addigra mindig kivonom magam a forgalomból. Persze akármennyit várok, azért reggelre mindig karcos lesz.

Fantasztikus tériszonyom van. Felmegyek én bárhova, csak hozzanak le. Kútba nézni meg agyhalál. Tuti egy ciszternába esve fogok kimúlni.

Barlanglakó vagyok. A redőny sosincs teljesen felhúzva, nem preferálom a fényt. A szobámat is mindig sötétre festettem. Szerintem belekattannék a fehérre meszelt falaktól.

Új helyen nem ejtőzöm sokáig. Mármint, ha ottalszom valahol, kivétel nélkül mindig én vagyok az első, akinek reggel kipattan a szeme, függetlenül attól, hogy este meddig voltunk fent. Mire a többiek feltápászkodnak, én már komplett reggelit főztem.

Elviselhetetlen vagyok, ha virágzik a parlagfű. Ocsmány egy allergiám van, úgyhogy július közepétől nagyjából október végéig én vagyok az antihős.

Állandóan sétálni kell velem. Ez már régi történet, világéletemben született gyalogos voltam, úgyhogy aki velem diskurálni akar, annak tartani kell a lépést. Na jó, a kávét is szeretem.

Gyűlölöm, ha valaki nem úgy rakja a szárítóra az evőeszközöket, ahogy én. Annak van egy rendje, ahogy kell. Kések egyik oldalra, másik kanál-villa, mögé egyebek, elé kiskanál.. Elmondtam ezerszer, miiiért nem lehet megérteni.

Reggelente antiszociális vagyok. Szeretem úgy indítani a napot, hogy még mindenki alszik, vagy legalább egy büdös szót nem szól hozzám, míg emberré alkotom magam. Vígan cseverészni végképp nincs kedvem.

Verekedni tudnék, mikor valaki egyik szobából a másikba üvöltve kommunikál, és a válasz is hasonló módon történik. Ezen nincs mit magyarázni.

Nem is tudom már, melyik humorista mondta, de nagy igazság, hogy a hibajavító olyan, mint a légfrissítő. Kiemeli azt, amit elrejtenél.

Majd ha lesz egy szabad szusszanatom, lesz érdemi poszt is. Annak a néhány embernek, akit nem tudok megszámolni a kezemen-lábamon. Szusszanat.. Aláhúzza. Pedig létezik a szó. Attól kezdve, hogy leírtam.

Update: Könyörgöm tisztelettel, valaki mondjon egy jó kézkrémet. Próbáltam ezerfélét, néhányra allergiás vagyok, néhány nem szívódik be, néhánynak fura az állaga meg a szaga. Csak és kizárólag a jobb kezemen időnként kijön az ekcéma, most éppen fénykorát éli. Marha ronda, marhára fáj, és marhára vérzik.

Régi, de még mindig marhára aktuális. Beájulok saját zsenimtől. Jöjjenek az archetípusok.

*

Pálinkapajti: az a srác, aki akkor se kellene, ha igen. Havernak remek, de nem szeretnénk reggel mellette ébredni, függetlenül a kiskifli - nagykifli kérdésétől, meg hogy horkol-e. Magasról tesz rá, mi van rajtunk, egyenrangú félként kezel, az ajtót kinyitja - magának, sört csak adok-kapok alapon fizet, tanácsot ritkán kér. Dicsekszik a nőjével, néha farokméretével is, de csak barátilag.

Sárlott: igazából Sándor, de mit számítanak a nevek. Szexuális orientációja megfejthetetlen, divat- és egyéb érzéke kitűnő, mindig megmondja a frankót. Néha jobban a lelkünkbe lát, mint szeretnénk, ám megbízható. Felvett szerepeinek halvány emléke még élnek benne, az élet levágott neki jópár sallert, amiket kész bármikor visszaadni, ha valaki, akinek lehelete borvirágként fagy az ablakra, kiröhögi őt, vagy minket.

Szomszédlegény: igen is, meg nem is. Jövünk is, meg nem is. Össze. Kerülgetjük egymást, mint macska a forró kását, idővel egyre idegesítőbb lesz, hogy felváltva szeretünk a másikba. Barátból avanzsál papuccsá. Hajlandóak vagyunk alkut kötni, vele is, az ördöggel is, nem tökéletes, kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk (lehet). A haveri kör a fejét csapkodja a korcsoma sörszagú asztallapjába, de a szarakodás elkerülhetetlen. Ha engedünk az összeboronálásnak, minden kiderül, de olyan sose lesz, mint annakelőtte.

Fehér lovas: eszméletlenül jófej, a rezgésszám közös, arcélétől infarktust kapunk. A lehető legjobban idealizáljuk, kedvenc színünkben pompázik a piedesztál, ahonnét lábát lógatja (ja nem, kiscicákat ment ki az égő házból). Minden este eljátszunk a "milenneha" kezdetű örökzölddel, álmunkban hozza az üvegcipőt, cukorpónit, manikűrbérletet. De, csak barát, mert inkább az, mint az se.

Az a fasz: összejöttünk, félrekúrt. Dögöljön meg.

*

Vaspina: végső soron barát, de csak nyögvenyelősen. Csak mert jobb a békesség. Nem érti a poénokat, folyton kötözködik, neki mindig rosszabb. Izomból reflektál, észérvek nélkül, saját álláspontja szent és sérthetetlen. A hangerő nála 120 decibelnél kezdődik, ha csúnyán nézünk rá, néha nevet, de inkább hozzánk vágja a tálalószekrényt.

Tündérhercegnő: jószándékú, aranyos, de piszkosul naiv. Mézeskalács házikóban lakik az őzikékkel, banya helyett az őstermelő Holle anyóval. Sosem bántana, elkerekedett szemmel hallgatja a pasis sztorikat, bármikor eljön velünk új topánt venni, de a kvantummechanikai szemináriumot nem vele tárgyaljuk ki. Van egy határ, amin túl a dolgok már nem rá tartoznak, egyrészt, mert rózsavizes csipkelelke nehezen bírná, másrészt mert óhatatlanul is belekiabálná a világba, véletlenül.

Keménymag: gyűjtőnév azon barátosnékre vonatkozólag, akikkel kicsípve és becsípve rójuk a belváros utcáit este tízkor, mert sietni kell a buszra, megjött a taxi, meg szimplán mi vagyunk az esztétikum. Füstös kocsmák kerthelyiségeiben szürcsöljük szívószállal a gyümölcsös hogyishívjákot, és be nem áll a szánk. A kör külső impressziók hatására változékony, a "mindenki közért" általában működik, ha beüt a krach.

Béjbe: a lány, akibe titkon évekkel ezelőtt beleestünk, mint botlott ló a pöcegödörbe. Persze csak relatíve. Példakép, zsáner, Marilyn Monroe és Szűz Mária elegye. Testet öltenek benne azok a tulajdonságok, amiket magunknak szeretnénk, illetve leendő másik felünk részeként is. Kicsit néha utáljuk, féltékenység apropóján, de lényének egésze oly tökéletes, hogy a haragvást elnyomja a rózsaszín ködbéli csodálat.

Simply the best: az, akit felhívunk az éjszaka közepén. És még hálás is érte. Nem passzol hozzánk mindenben, talán ritkábban hord szépcipőt, más zenét hallgat, még csak nem is ugyanazon kategóriájú hapekok dobogtatják meg szívünk, de órákat vagyunk képesek vele trécselni. Minden egyes áldott nap. Ha beáll a csend, sem kínos, megunni nem lehet. Vele sírunk a legtöbbet, persze a röhögéstől.

Hülye kurva: régen barátnő volt, vele feküdt össze az a fasz.