deb.

Lehet, többet nem kellene írnom. Soha. Akárhányszor belekezdek, mindig történik valami eget rengető. Pofon, jeges víz a nyakba, fejbőrt összehúzó apró szösszenet. Komolyan várom, hogy kigyulladjon valami, berepüljön a zárt ablakon egy virágcserép, rám szakadjon a negyedik, kificamítsam az ujjam, félrenyeljem a nyelvem, tüsszentés hatására lefejeljem a falat, akármi. A lelki cuccokról nem is szólva. Nem hoz szerencsét nekem a blog.

Egyébként.. Miért van az, hogy ön- és közveszélyes vagyok? Amúgy marhára jó ember, csak némileg szerencsétlen. Nem tudok úgy meginni egy kávét, hogy a teátrális gesztikulációmmal ne lökjem fel a levessel bűvészkedő pincért. Megint. És mikor a parkban jön velem szemben a lábán életében másfeledszer görkorit viselő kissrác, az út széles, és amúgy sehol senki, nyilvánvaló, hogy összemegyünk, mert én nem bírok a lábam elé nézni, neki meg bizonytalan a mozgáskultúrája. A vajaskést beletöröm a margarinba, és kifogom azt az egyetlen szem aszalt szilvát az egész pakkból, amiben bennmaradt a magja.

Viszont jóhír, hogy túléltem a húsvétot sonkamérgezés nélkül. Egy szelet, gyerekek.