A szomszéd bácsi elutazott, és kért, hogy sétáltassam meg kutyapajtását, ha lehetne. És hát hogy a francba ne. Este némileg elgyötörten mentem át, ahol Dió, a házivonat (az a tacskó, tudod, ami a fejénél kezdődik, és megy és megy és megy tovább, a vége meg valahol a lakás másik végében van), szinte áthajtott rajtam örömében. Kicsit még megrágcsálta a kulcsomat, kergette pár percig a farkát, és már indultunk is.
Ráérősen ballagtunk a park melletti úton, amikor egy vidám borvirágos képű férfiember közeledett felénk Csepel biciklistül, a Matróz ivó irányából a Pingvin kocsma irányába. Mellette rohant törpe szarvasmarha méretű, rozsdamarta barna, málészájú, eksztatikus utcai vegyese, akinek ereiben dán dog-vértől kezdve bölényéig minden csörgedezett. Időnként boldogan az arra kóricálgató autók elé vetette magát, belefeküdt pár tócsába, lekevert egyet-kettőt egy halott vakondnak, egyszóval piszok jól érezte magát.
Na most én nem vagyok egy félős típus, de azért egy perce megtorpantam, és elgondolkodtam azon, mit csinálok, ha a minimamut meg a zsebmozdony összekeveredik hirtelen. Ha úgy, a kölykök marha hülyén néznének ki, gondold el, 70 kilós test daxli-lábakon, ha amúgy, én aztán haza nem viszem azt a fél fület, ami a Dióból megmarad, mert abban sincs annyi jó érzés, hogy kussoljon, mikor kell. Próbáltam megoldani a helyzetet, úgy állni, hogy üsse kő, a dömper inkább folyassa a nyálát az én harisnyámra, de kerüljük a balhét.
Szerencsére jött a hős megmentő, a rendíthetetlen biciklista, és elkurjantotta magát: "Nem érdeklődöl, Pákó, nem érdeklődöl!"
Hát szaladtak tovább. Én pedig kényelembe helyeztem magam egy padon, oldalra borultam és belesírtam a postaládába.
