deb.

Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megdöntöttem az íróasztalomat. Mármint nem úgy, maguk perverzek. Hanem kézzel-lábbal, hadd boruljon a cuccos róla lefelé. Hangos volt, látványos, katartikus. Legott leültem a kupac közepére szelektálni, nosztalgiázni.

Találtam régi szerelmes leveleket, tele helyesírási hibával, lekvárfolttal. Régi fotókat, koncertfellépés utáni időkről, mert megboldogult nagyapám még a zakóhoz is baseball sapkát húzott. Megkövült éjjeli lepkét, szegény tán jobb sorsra volt érdemes. Mindenféle szuvenírt, amit külföldről kaptam, a spanyol legyezőtől a kínai pálcikakészletig. És rakás szemetet, illetve kevésbé szemetet. Nem vagyok az a tárgyakhoz görcsösen ragaszkodó.

Így megtelt pár zacskó. Lelkem örvend, és különben is, kétszer annyit futottam este, mint általában.

Azt mondják meg nekem, kinek kell otthonra kutyapotyadékos doboz? Most komolyan. Ha a városgazdálkodásiak vééégre méltóztatnak egyet kitenni a placcra (tudják, azt a szép zöldet, egy csomag nejlozacsival), mi a francnak kell lerombolni az idillt? Oké, azt még le bírom nyelni, hogy valakinek feltétlen azokra a zacskókra van szüksége az aktuális zsömlevásárláshoz, de hogy hova az istennyilába kerül otthon az örömláda, az számomra tényleg rejtély. Abban tartja a szennyest? A jódozott sót? Szeletelt kenyeret? Postaládának használja? Iratgyűjtőnek? Vagy egyszerűen csak dekorációs célokat szolgál a zongora tetején?

Vagy csak én vagyok ilyen konzervatív idióta.