deb.

Vallják be, igazából titkon mindannyian arra vágynak valahol mélyen lelkük egy rejtett, sötét és baljós zugában, hogy az ötéves unokahúgukkal tejszínhabos epret kanalazva Pocahontast nézzenek Pünkösd hétfőn délben a Disney Channelen. A második részt, méghozzá. Merthogy az első John nem volt elég jó, régen egy ösvényen jártunk, de ma már tudom, hová kell mennem, vagy valami ilyesmi, és jött a másik John, hogy a Nagy Szellem vinné el.

Szerintem engem jobban megviselt, mint a kiscsajt. Én csak dacból nem bőgtem el magam, ő meg azóta azon lobbizik a szüleinél, hogy kaphasson egy mosómedvét. Bár az könnyebben kivitelezhető, mintha mondjuk póheten törzsfőnököt szeretne a tisztaszobába.

Egyébként kész vagyok, mint a mateklecke, és holnap vagy öt helyen kell egymás után helytállnom. Szeretem, mikor minden összejön, van annak valami alternatív bája, hogy szinte félmeztelenül, kiflicsücsökkel a szám sarkában rohanok a mellékutcákban, mert nembuszozomnemén, közben mantrázom a szöveget, meg bodorítom a szempillámat, meg a rohadt életbe, nyitva maradt a bejárati ajtó, aztán persze dehogy.

Pontosan egy hete volt, hogy a piactéren leszólított egy középkorú, jobb napokat is megélt roma nő (meg egy aranyfogú, kalapos télapó is, hogy voltam-e már Erdélyben, és ha igen, olvassak fel valami lapot, de az másik történet), hogy hát ne haragudjak, de meghalt az unokája, és másnap temetik ittésott, és  pénz kell neki a buszjegyre, ami 900 forintba kerül, de már megvan fele. Még sírva is fakadt. A távolságból levonva már a buszjegy ára sem stimmelt, de nem érdekelt, legyen boldog, kiborítottam a tárcámat, jajj hogy az Isten áldjon meg.

Ma találkoztunk. Nem ismert meg. Levágta ugyanazt a szöveget. Kapott papírzsebkendőt meg vállon veregetést. Mást nem. Nagy a család, hm?

(Ui.: Az aranyfogú, kalapos télapó egyébként Rudolfnak képzelte magát, mert az orra konkrétan vörösen izzott, viszont az Északi-sark meg a piacteret betöltő Székely Himnusz, amire hirtelenjében zendített rá, valahogy nálam nem összeegyeztethető. Azt nem vártam meg, míg szárnyra kelt, gondolom decemberben úgyis találkozunk, mikor mehetek kéményt bontani.)

Annyira akartam írni egy fröcsögős bejegyzést.

Pedig mostanában sosem fröcsögök. Az új deb. lelke tengernyi béke, és könnyedén mosolyogva, szárnyas póni hátán siklik el a gondok felett, mert probléma, amit annak tekintek. A régi deb. fél perc alatt a csillagos égig hergelte magát, aztán habzó szájjal ugrott az egyénnek torokátharapás céljából. Az új deb. nem gyűlölködik, mert azzal csak magában tesz kárt, a régi maga volt az apokalipszis összes lovasa. De ma akkorát kaptam, hogy egész nap arra készülődtem, hogy amint hazaérek, latba vetem vulgáris kifejezéseim egész skáláját, és olyat írok, hogy abba még a blogmotor is belepirul. Ha már élőben nem eresztettem szabadjára a fogam fehérjét. Csak lehiggadtam estére.

Hmm.. Lehet, hogy ki kellene próbálni. Kiengedni a bestiát. Összekenni magam sárral, felvenni egy festékes mackónadrágot (ijesztőbb ruha nem jut eszembe), kezembe kapni a kenyérvágó kést és párhuzamos hangon üvöltve lekaszabolni flórát és faunát, meg mindent, ami él és mozog. Stresszoldás címén. Hehhehe. De nem. Mikor lettem ilyen príma pacifista? Ja, hogy skizofrénia.

hogy mániákus szelektáló vagyok, drága édesanyámmal ellentétben. Ő hajlamos a legutolsó törött bögrefület is eltenni mégjólesz apropóján, én meg marhára nem. Imádom teleszórni a nagy fekete hullazsákokat, majd szélsebesen lehordani a szemetesbe, alkalmanként mellé, hadd vigye, akinek kell. Tudom, hogy piszkosul nem környezetvédő.

Nem nagyon vagyok formában, amint hazaértem, ledöntött a lábamról a lépfene nyavalya, nem eszem, de ha mégis, IC gyorsaságával száguld végig rajtam. Szépen fogalmazva. Mindenesetre megint volt egy aktuális hullazsák, amitől meg akartam szabadulni. Ekkor jött a szomszédasszony unokahúga. A szomszédasszony az a fajta, aki megtakarításait folyószámla helyett egy bazinagy plüss jegesmedve gyomrában tartja, mindannyiszor anális erőszakot elkövetve szerencsétlen éltes hómacin, ha pénz áll a házhoz. Mint megtudtam. Unokahugica meg cuki ötéves kisfürtös, aki a környék kutyáit teljes izombedobással szeretgeti, hadd fájjon, a kisfiúkat szintén, folyton gyümölcsös rágón kérődzik, hangja húsbavágó, és ezernyi kérdés lappang a fejében.

Történt, hogy vonszoltam le a lépcsőn a zsákot, sehol senki, és nagyon nem voltam hangulatomnál. Egy kis főtt krumplira, meg a macskás plédemre vágytam. Éppen nyitottam ki az ajtót, mikor felcsendült a hátam mögül az ismert hang: mit csinálsz? Tudtam, hogyha erre válaszolok, akkor véget nem érő kérdezz-felek veszi kezdetét. Eljátszottam a gondolattal is, hogy halottnak tettetem magam, hátha megszagol és odébb áll, de mégiscsak egy ötéves kiscsaj, nem valamelyik ex nagyanyja. Naaa, hallood, miit csinálsz? Mit, mit.. Nyírom a hátszőröm, szerinted? Csak kiviszem a szemetet. Oké, tényszerű válasz. És elég unalmas is. Hátha. Miiiért? Oké, mégsem. Hát, mert ott a helye. És mert ez a fixa ideám, kiscsillag. Miiiiiért? Elvesztem. Mert fenn nincs több joga lenni. Nehogy mégegyszer.. Miiiiiiért? Jó, lassan hányni is fogok, pörgessük meg a dolgokat. Taktikaváltás. Csak. Szép a ruhád. Új? Hol az a rohadt csapóajtó a talp alatt, mikor kéne? Ugye? Mi van a zsákban? Mondtam már. Szemét. ... De miii? .... Amit kidobásra ítéltem. Csak szépen, lassan, mikor pislog, kezdj el rohanni. És az miiiiiiii? Pont, vége, elpattant. A csengős nyakú bárányka halott tetemének levágott feje.

Jó, kicsit morbid volt. De a következő demiért? alatt már boldogan száguldottam a bokrok felé, hányni.

A zélet meg a zemberek pár napra Osztrákhonba szólítottak, így kénytelen, de nem kelletlen összeszedtem a motyóm, és elvándoroltam Nyugatra. Érdekes módon az utóbbi időben beszűkültnek aposztrofált életterem némileg magára talált, önhibámon kívül többet voltam máshol, mint otthon. Otthon meg ezer éve nem.

Lényeg a lényeg, kisebb és nagyobb városokban kóborolva próbálom beszívni és feldolgozni az atmoszférát, alkalmazkodni a helyzethez, és eljátszani a gondolattal. Nem azért jöttem, hogy klottgatyában, fotózkodva turistáskodjak, ehhez nem igen szokott gyomrom lenni, a szuvenírvásárlásnak meg a gondolatától is hányok. Nem is azért, hogy sértődött magyar virtussal a járókelőknek prószáról és pálinkáról hadováljak. szökőkútban állva népdalokat visítsak, vagy közterekre magyar címert pingáljak. Egyszerűen, futni jöttem a dolgom után, aztán kíváncsiságból kaptam a telitalpút, hogy bevegyem a helyet. 

 Mindig is szerettem a sétáló utcácskákat, az arról nyíló üzleteket, delikáteszeket, meg ezt az egész némileg giccses-nyálas, de azért megkapó romantikus miliőt. (Az igazi úgy lenne, ha emellett az Alpok havas csúcsai is itt tornyosulnának felettem, de az másik fíling, ne legyünk telhetetlenek.) Megejtő az az alkalmazkodás, ahogy próbálják bírni a dömpinget, nem tartanak minket továbbra sem célközönségnek, de azért elnyomják a fennhéjazást. Volt persze régen rossz tapasztalatom is, de perpillanat megdicsérték a matyómintás telefontokomat. Meg teszek a sztereotípiákra. Az itt kószáló arcokat pedig imádom, van itt mindenféle rassz, vallás, nemi hovatartozás. És látszik. És szuper.

Az viszont marha vicces volt, hogy a kismillió kávézó egyikének teraszára vetettem magam alig két órája, a kissé koros, de még macsó pincér egy perc múlva már boldogan repült felém, aziránt érdeklődve, mit óhajtok. Beszélek németül, mondtam is egy-két szót, de elkezdtem gondolkodni, mit is szeretnék. Erre átváltott angolra, hátha azt jobban értem, miután csak pillogattam, belekezdett a spanyolba is. Lelőni se lehetett, én már kínomban franciául válaszolgattam (halvány emlékek), meg belekezdtem egy japán dal szövegébe, na akkor ő döbbent le. "Moment, entschuldigung, wait.. What?" - teljesen össze volt zavarodva. "Ruhe, bitte, ich spreche Deutsch, ich möchte nur nachdenken. But if you want, we can improve the way we converse, in English, too. Sie können wählen. Choose, you know." Aztán nagyon röhögtünk. És kávét is kaptam.

Ma diskuráltam egy országgyűlési képviselővel. Kifogástalan zakó, élére vasalt lábak, büszke tartás, érthető beszéd, erős kézfogás. Elején és a végén. Mondjuk a kackiás bajusza alapján, meg ahogy mondta a dolgokat, végig azt vártam, mikor csapja össze a bokáját, vágja vigyázzba magát, és zendít rá arra, hogy Kossuth Lajos azt üzente. 

Ennyi. Összeraktam az ikejás cipősszekrényt, tökegyedül.

Ez a legkevesebb azután, hogy már automatikusan tépkedem ki szálanként a hajam, amint meghallom, hogy pappa para parara para rara, ha a Spektrum Home-on megjelenik Ullmann "Szögbelövőre Gerjedek" Mónika, alias Barkácscsaj, vagy barkáccsaj (mindegy, csak nyomd meg a csét, úgy, hogy fájjon). Elegánsan nekitámaszkodik a főcímnek, hogy aztán fakanálból csináljon könyvespolcot, raklapból ülőgarnitúrát, dunsztos üvegből kristálycsillárt, majd elmutogassa a celebcimboráinak, akik persze pont arra a csempeasztalra izgulnak rá, hogy hát-ez-fantasztikus-ezt-tényleg-te-csináltad. Mondjuk jó sokáig tarthatott, amíg a létező összes kollégát odacsődítették, hogy végigdicsérjék a lakást az utolsó szőnyegszöszig, és ebből kivagdosták a megfelelőket, mert nem, a bojlert nem ő kötötte be, hiába fantasztikus az is. Nem mintha bajom lenne a kreativitással, csak a giccstől hányok, meg ugye "ne feledjék, gondoljanak arra, hogy ha nekem sikerült, Önöknek is menni fog", és én ezt nem feledem, sőt, a biztonság kedvéért az alkaromra is varratom.

Nem azon gondolkodom, amit mondott, hanem ahogy mondta, mert a fenébe is, elrohanunk emberek és helyzetek mellett csak azért, hogy elérjünk embereket és helyzeteket, de minek az egész, ha holtából csinálunk elefántot, rettegünk a jövő héttől és a legapróbb pöccentés is falra ken, hogy ektoplazmaként csöpögjön a kiégett padlószőnyegre az a kevés, ami belőlünk megmaradt, hiszen az önkontroll az, ami talán megvéd a szemmel veréstől, meg hogy probléma, amit annak tekintek, de ez megint csak saját tapasztalat, és így van ez mindenkinél, mert más ügyében kurva okosak vagyunk, de ha a saját házatáján sepreget az ember, csak visszaszáll a szemét a már-már tiszta kőre. Én igyekszem megtenni, ami tőlem telik, felégetem a hidakat, bemászom a konténerbe a lakáskulcsért, arcra gyógyult félmosollyal rovom az utcákat, de teljesen tudatában vagyok a valóságomnak, hogyne, ki is röhögnének, ha a ködbe fulladnék, holott én vagyok a realista, hovatovább csakazértis optimista, persze már megint marha bölcs voltam, illetőleg ez volt az elvárás, mert mindig ezért csörög a telefon, hogy az arcokba köpjem a frankót, csak ezért, hiába félnek tőlem, meg amit mondok, de beismerem helyettük, amit egyedül nem mernek, csak jó lenne megérteni már, hogy a dolog mégsem annyira patent, és elfáradtam, és nem érdekel, és lassan tényleg elfogy a türelmem, mert csak szajkózom és szajkózom és szajkózom, hogy ébredj fel bzdmeg, és ne ugrálj azon a rohadt pengeélen tovább, tompa is, a vér is rászáradt, és a mazochizmus közröhej.

Nem tudom, mi vesz rá valakit, hogy vasárnap éjjel 50 perces modern komolyzenét hallgasson, miközben szuprematista képek úsznak be a videóban, de nem mondhatnám, hogy felállítja a lelki egyensúlyom.

..az meg tényleg a legalja, hogy sikerült felemás harisnyát húznom reggel. A színe se volt egyforma, plusz az egyik térdig, a másik bokáig ért. És csak órákkal később vettem észre, még jó, hogy nadrág volt rajtam. Nem megy ez nekem. Viszont már csukott szemmel is megtalálom a kórházban a pathológiát (th-val!), mert az hótziher, hogy akármelyik osztály után kajtatok, végül mindig oda lyukadok ki. Akkor legalább már igazán beengedhetnének.