deb.

Van egy jó barátnőm, akivel évente háromszor-négyszer találkozunk egy emberes adag sütemény mellett, és akkor orrvérzésig beszélgetünk. Semmi faszbúk, semmi telefon, és ez így tökéletes. Valami hihetetlenül pozitív kisugárzása van, folyamatosan másokért melózik, már csak a munkáját tekintve is.

Lényeg a lényeg, állandóan leszólítják. Buszon, vonaton, postán, fellépésen, templomban, vagy azon a tíz méteren, míg reggel leszalad friss kifliért. Hogy ne is haragudjon, de meglátta, olyan hiperszimpatikus, és esetleg nem lenne kedve valahol valamikor meginni egy teát netalántán? Szentem jó ember, eleve képtelen szemöldököt ráncolni vagy lesújtó pillantás vetni, a mosoly az arcára van gyógyulva, így de, persze, teázzunk. De ezt úgy képzeld el, hogy naponta. Eleinte nyilván imponált neki, aztán röhögött rajta, de most már idegesíti. Kifogja a legkülönfélébb arcokat a legkülönfélébb rasszokból és nemzetekből, tizenhattól ötvenhétig. Jókislány a drága, de lassan kapja a machetét.

A minap nagy nehezen összehoztunk egy közös órát, mert éppen egy városban tartózkodtunk, és elkezdtünk azon töprengeni, vajon hogyan lehetne megoldani a helyzetet. Bezárkózik? Nem, a vízvezetékszerelő a munka másnapján virágot hoz. Nem andalog, hanem rohan? Nem, a biciklis rendőr piknikre hívja a parkba. Kocsival közlekedik? Nem, a piros lámpánál a szórólapot osztogató srác ráírja a nevét filccel az egyik lapra, mondván, keresse. Sehova nem megy egyedül? Nem, díszvacsorán a pincér ajándékbort hoz. A díszzacskót a fejre még nem próbálta.

..mindenesetre nekem ezen nem kell aggódnom.