deb.

Oké, hazaértem. Most. Agyhalott zombi vagyok, illetőleg másnapos. Mert ugye ilyenkor szokott kiderülni, hogy az embernek ötször annyi rokona van, mint amiről tud, véletlenül több is születés- vagy nevenapját ünnepli, és hát mindenkinek inni kell az egészségére, mert "meg ne sérts". A baj csak annyi, hogy emlékszem mindenre.

Emlékszem arra, hogy lángra kapott a konyhai függöny. Emlékszem arra, hogy a kicsik -tiltakozván a hazamenetel ellen-, elbújtak a spájzban, de beleszorult az ajtó, ők meg nekiálltak kézzel lekvárt enni. Emlékszem arra, hogy M. néni mindig meglepődött, majd újra és újra bemutatkozott, ha bementem a szobába, ezt eljátszottuk tízszer biztosan. Emlékszem arra, hogy muskátliba léptem. Emlékszem arra, hogy kezdett kicsit sok lenni az alkohol úgy általában a vérünkben. Emlékszem arra, hogy L. a pázsiton akart éjszakázni félmeztelenül, mert az "álompuha".  Emlékszem arra, hogy T. a sarokban kuporogva majdnem egy órán keresztül a "majomkenyérfa" szón röhögött egymagában. Emlékszem arra, hogy D. bácsi az asztal tetején locsolókannából itta a bort, miközben a három exfeleségét szidta. Emlékszem arra, hogy P. bácsi az egész famíliát táncra perdítette, nemre és korra való tekintet nélkül, a saját maga által nótált slágerekre. Emlékszem arra, hogy reggel a táskám a fóliasátorban volt az eper között, egyébiránt mindenki édesdeden aludt, nyilván nem ágyon/ágyban, de ki-ki locsolókannát, másik ember lábát, rádiót, zacskó kiflit ölelgetve.

És én elvileg munkaügyben mentem. Francnak vettem fel a telefont.