deb.

Nem azon gondolkodom, amit mondott, hanem ahogy mondta, mert a fenébe is, elrohanunk emberek és helyzetek mellett csak azért, hogy elérjünk embereket és helyzeteket, de minek az egész, ha holtából csinálunk elefántot, rettegünk a jövő héttől és a legapróbb pöccentés is falra ken, hogy ektoplazmaként csöpögjön a kiégett padlószőnyegre az a kevés, ami belőlünk megmaradt, hiszen az önkontroll az, ami talán megvéd a szemmel veréstől, meg hogy probléma, amit annak tekintek, de ez megint csak saját tapasztalat, és így van ez mindenkinél, mert más ügyében kurva okosak vagyunk, de ha a saját házatáján sepreget az ember, csak visszaszáll a szemét a már-már tiszta kőre. Én igyekszem megtenni, ami tőlem telik, felégetem a hidakat, bemászom a konténerbe a lakáskulcsért, arcra gyógyult félmosollyal rovom az utcákat, de teljesen tudatában vagyok a valóságomnak, hogyne, ki is röhögnének, ha a ködbe fulladnék, holott én vagyok a realista, hovatovább csakazértis optimista, persze már megint marha bölcs voltam, illetőleg ez volt az elvárás, mert mindig ezért csörög a telefon, hogy az arcokba köpjem a frankót, csak ezért, hiába félnek tőlem, meg amit mondok, de beismerem helyettük, amit egyedül nem mernek, csak jó lenne megérteni már, hogy a dolog mégsem annyira patent, és elfáradtam, és nem érdekel, és lassan tényleg elfogy a türelmem, mert csak szajkózom és szajkózom és szajkózom, hogy ébredj fel bzdmeg, és ne ugrálj azon a rohadt pengeélen tovább, tompa is, a vér is rászáradt, és a mazochizmus közröhej.