deb.

Vallják be, igazából titkon mindannyian arra vágynak valahol mélyen lelkük egy rejtett, sötét és baljós zugában, hogy az ötéves unokahúgukkal tejszínhabos epret kanalazva Pocahontast nézzenek Pünkösd hétfőn délben a Disney Channelen. A második részt, méghozzá. Merthogy az első John nem volt elég jó, régen egy ösvényen jártunk, de ma már tudom, hová kell mennem, vagy valami ilyesmi, és jött a másik John, hogy a Nagy Szellem vinné el.

Szerintem engem jobban megviselt, mint a kiscsajt. Én csak dacból nem bőgtem el magam, ő meg azóta azon lobbizik a szüleinél, hogy kaphasson egy mosómedvét. Bár az könnyebben kivitelezhető, mintha mondjuk póheten törzsfőnököt szeretne a tisztaszobába.

Egyébként kész vagyok, mint a mateklecke, és holnap vagy öt helyen kell egymás után helytállnom. Szeretem, mikor minden összejön, van annak valami alternatív bája, hogy szinte félmeztelenül, kiflicsücsökkel a szám sarkában rohanok a mellékutcákban, mert nembuszozomnemén, közben mantrázom a szöveget, meg bodorítom a szempillámat, meg a rohadt életbe, nyitva maradt a bejárati ajtó, aztán persze dehogy.