deb.

Esküvő-kiállítás.

Az van, hogy potenciális vendég-jelölt vagyok. Késve érkezem, korábban megyek el, és elég nehezen vágok jóképet a banzájhoz. Nem arról van szó, örülök én más boldogságának, csak a körítés az, amitől hányok.

Egyrészt taszít a sosemvolt fénykorú, korosodó, kopasz, napszemüveges slágertibók pattogása a három emeletes szintetizátor előtt, miközben habzó szájjal ötödször nyomatják a Kacsatáncot. Másrészt rosszul vagyok a sakálrészegen előadott percenkénti tósztoktól, amik nagyjából egy-egy artikulálatlan hörgésből állnak, de mindenki örül nagyon. Továbbá idegesít, hogy minden papónak bugi áll a lábába, és úgy csapkodják a fruskákat a táncparketten ide-oda, mint valami törülközőt. Végül a Város Büszkeségének nevezett színész-vőfélyből is kiábrándultam, mert jónéhány ágyas szilva után vörös fejjel, fröcsögő izzadsággal püföl egy baszottnagy lábost fakanállal, miután ráborítja a fejedre, hozzá vicsorítva füttyöget (rejtély, komolyan), és üvölti, hogy "Eladddó a menyasszony!", mindezt fél órán keresztül lankadatlanul.

Nem csoda, hogy a pár elmenekül mézeshetekre.