deb.

"Persze, csak aluszkálok."

Ezúton szeretném újfent megköszönni a segítséget annak a kedves hatvanas bácsinak, aki...

ahelyett, hogy vállát vonva áttrappolt volna a hátamon, összenyalábolt, miután tegnap este 10kor, kávézásból hazafele ballagván, telefonálás közben elhasaltam a tükörjégen, a kocsija előtt közvetlen a zebrán. Még a mobilom is előkotorta a kombi alól. Meg adott ragtapaszt a vérző homlokomra. És erőnek erejével visszatartotta a röhögést.

Most kicsit nem mennék ki, ha nem baj, elég volt a mókamára.

Esküvő-kiállítás.

Az van, hogy potenciális vendég-jelölt vagyok. Késve érkezem, korábban megyek el, és elég nehezen vágok jóképet a banzájhoz. Nem arról van szó, örülök én más boldogságának, csak a körítés az, amitől hányok.

Egyrészt taszít a sosemvolt fénykorú, korosodó, kopasz, napszemüveges slágertibók pattogása a három emeletes szintetizátor előtt, miközben habzó szájjal ötödször nyomatják a Kacsatáncot. Másrészt rosszul vagyok a sakálrészegen előadott percenkénti tósztoktól, amik nagyjából egy-egy artikulálatlan hörgésből állnak, de mindenki örül nagyon. Továbbá idegesít, hogy minden papónak bugi áll a lábába, és úgy csapkodják a fruskákat a táncparketten ide-oda, mint valami törülközőt. Végül a Város Büszkeségének nevezett színész-vőfélyből is kiábrándultam, mert jónéhány ágyas szilva után vörös fejjel, fröcsögő izzadsággal püföl egy baszottnagy lábost fakanállal, miután ráborítja a fejedre, hozzá vicsorítva füttyöget (rejtély, komolyan), és üvölti, hogy "Eladddó a menyasszony!", mindezt fél órán keresztül lankadatlanul.

Nem csoda, hogy a pár elmenekül mézeshetekre.

..mi volt hallgatásom idején. De mivel a kedvesolvasókat természetesen marhára érdekli, legyen.

Semmi barlangi meditáció, semmi telefon-kikapcsolás, semmi belső békét követő megvilágosodás. A szokott kerékvágás uralkodott. Ami említendő.. Seggre és pofára estem. Konkrétan.

Előbbi úgy történt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Táskát, lábaimat, karton tejet elhajítva kontaktáltam a jéghideg kőlépcsővel, aminek aztán farokcsont-zúzódás lett a vége. Ülni, járni nem nagyon akartam, ellenben piszkosul megszerettem az egy helyben való állást. A pofára esés, ha lehet, még ennél is szebb volt.

Anyám, fogalmam sincs, hogyan, összeismerkedett egy zoltánötvenkettővel. Annyi biztos, hogy valakinek a valakijének a valakije, régivárosom szülötte, és esténként csetelni szoktak. Ez eleve felvet több kérdést: egyrészt anyám honnan tudja, mi az a chat, mikor még a szakdolgozatát is én gépeltem, mert az Istennek se tudta előhívni a pontosvesszőt, másrészt az "ötvenkettő" IQ-ra, EQ-ra, születési dátumra, fogak számára vagy péniszméretre utal? Lényeg a lényeg, anyám makacs hallgatásba burkolózott a történteket megelőzőleg, a telefonban csak elfojtott hümmögés volt a válasz, ha a részleteket firtattam.

Egy nap aztán hazautaztam, és épp segítettem valamit kipakolni ősöreg csodajárgányunk csomagtartójából, amikor egy tányérképű félsuttyó kerekezett felénk arcára gyógyult vigyorral. Zoltánötvenkettő - bökött oldalba anyám. Átfutott az agyamon, hogy feltűnésmentesen eloldaloghatnék, de nem - gondoltam -, ezt látni kell. Ám csalódtam, váltottak 10 "jajj, de hideg van, és tényleg, vajon lesz hó?" kaliberű udvarias sort, majd emberünk nyeregbe pattant, biztosította, hogy jelentkezni fog, és elröppent.

Pár nappal később egy futár virágot hozott, akár a nyáltól csöpögő mesékben. Csak én voltam otthon, így a srác az én kezembe nyomta. "Zoltán küldi.", csak ennyit vetett oda, majd rohant is tovább. Megörültem - anyának névnapja lesz, ez meg milyen rendes! A csokrot vízbe tettem, közben megtaláltam a kártyát is.

Nekem volt címezve. És a jövőbeli viszontlátás reményének.

Nézd meg az anyját, csesztesd a lányát. Azóta is visítok.