deb.

Ennyi. Összeraktam az ikejás cipősszekrényt, tökegyedül.

Ez a legkevesebb azután, hogy már automatikusan tépkedem ki szálanként a hajam, amint meghallom, hogy pappa para parara para rara, ha a Spektrum Home-on megjelenik Ullmann "Szögbelövőre Gerjedek" Mónika, alias Barkácscsaj, vagy barkáccsaj (mindegy, csak nyomd meg a csét, úgy, hogy fájjon). Elegánsan nekitámaszkodik a főcímnek, hogy aztán fakanálból csináljon könyvespolcot, raklapból ülőgarnitúrát, dunsztos üvegből kristálycsillárt, majd elmutogassa a celebcimboráinak, akik persze pont arra a csempeasztalra izgulnak rá, hogy hát-ez-fantasztikus-ezt-tényleg-te-csináltad. Mondjuk jó sokáig tarthatott, amíg a létező összes kollégát odacsődítették, hogy végigdicsérjék a lakást az utolsó szőnyegszöszig, és ebből kivagdosták a megfelelőket, mert nem, a bojlert nem ő kötötte be, hiába fantasztikus az is. Nem mintha bajom lenne a kreativitással, csak a giccstől hányok, meg ugye "ne feledjék, gondoljanak arra, hogy ha nekem sikerült, Önöknek is menni fog", és én ezt nem feledem, sőt, a biztonság kedvéért az alkaromra is varratom.

Nem azon gondolkodom, amit mondott, hanem ahogy mondta, mert a fenébe is, elrohanunk emberek és helyzetek mellett csak azért, hogy elérjünk embereket és helyzeteket, de minek az egész, ha holtából csinálunk elefántot, rettegünk a jövő héttől és a legapróbb pöccentés is falra ken, hogy ektoplazmaként csöpögjön a kiégett padlószőnyegre az a kevés, ami belőlünk megmaradt, hiszen az önkontroll az, ami talán megvéd a szemmel veréstől, meg hogy probléma, amit annak tekintek, de ez megint csak saját tapasztalat, és így van ez mindenkinél, mert más ügyében kurva okosak vagyunk, de ha a saját házatáján sepreget az ember, csak visszaszáll a szemét a már-már tiszta kőre. Én igyekszem megtenni, ami tőlem telik, felégetem a hidakat, bemászom a konténerbe a lakáskulcsért, arcra gyógyult félmosollyal rovom az utcákat, de teljesen tudatában vagyok a valóságomnak, hogyne, ki is röhögnének, ha a ködbe fulladnék, holott én vagyok a realista, hovatovább csakazértis optimista, persze már megint marha bölcs voltam, illetőleg ez volt az elvárás, mert mindig ezért csörög a telefon, hogy az arcokba köpjem a frankót, csak ezért, hiába félnek tőlem, meg amit mondok, de beismerem helyettük, amit egyedül nem mernek, csak jó lenne megérteni már, hogy a dolog mégsem annyira patent, és elfáradtam, és nem érdekel, és lassan tényleg elfogy a türelmem, mert csak szajkózom és szajkózom és szajkózom, hogy ébredj fel bzdmeg, és ne ugrálj azon a rohadt pengeélen tovább, tompa is, a vér is rászáradt, és a mazochizmus közröhej.