A zélet meg a zemberek pár napra Osztrákhonba szólítottak, így kénytelen, de nem kelletlen összeszedtem a motyóm, és elvándoroltam Nyugatra. Érdekes módon az utóbbi időben beszűkültnek aposztrofált életterem némileg magára talált, önhibámon kívül többet voltam máshol, mint otthon. Otthon meg ezer éve nem.
Lényeg a lényeg, kisebb és nagyobb városokban kóborolva próbálom beszívni és feldolgozni az atmoszférát, alkalmazkodni a helyzethez, és eljátszani a gondolattal. Nem azért jöttem, hogy klottgatyában, fotózkodva turistáskodjak, ehhez nem igen szokott gyomrom lenni, a szuvenírvásárlásnak meg a gondolatától is hányok. Nem is azért, hogy sértődött magyar virtussal a járókelőknek prószáról és pálinkáról hadováljak. szökőkútban állva népdalokat visítsak, vagy közterekre magyar címert pingáljak. Egyszerűen, futni jöttem a dolgom után, aztán kíváncsiságból kaptam a telitalpút, hogy bevegyem a helyet.
Mindig is szerettem a sétáló utcácskákat, az arról nyíló üzleteket, delikáteszeket, meg ezt az egész némileg giccses-nyálas, de azért megkapó romantikus miliőt. (Az igazi úgy lenne, ha emellett az Alpok havas csúcsai is itt tornyosulnának felettem, de az másik fíling, ne legyünk telhetetlenek.) Megejtő az az alkalmazkodás, ahogy próbálják bírni a dömpinget, nem tartanak minket továbbra sem célközönségnek, de azért elnyomják a fennhéjazást. Volt persze régen rossz tapasztalatom is, de perpillanat megdicsérték a matyómintás telefontokomat. Meg teszek a sztereotípiákra. Az itt kószáló arcokat pedig imádom, van itt mindenféle rassz, vallás, nemi hovatartozás. És látszik. És szuper.
Az viszont marha vicces volt, hogy a kismillió kávézó egyikének teraszára vetettem magam alig két órája, a kissé koros, de még macsó pincér egy perc múlva már boldogan repült felém, aziránt érdeklődve, mit óhajtok. Beszélek németül, mondtam is egy-két szót, de elkezdtem gondolkodni, mit is szeretnék. Erre átváltott angolra, hátha azt jobban értem, miután csak pillogattam, belekezdett a spanyolba is. Lelőni se lehetett, én már kínomban franciául válaszolgattam (halvány emlékek), meg belekezdtem egy japán dal szövegébe, na akkor ő döbbent le. "Moment, entschuldigung, wait.. What?" - teljesen össze volt zavarodva. "Ruhe, bitte, ich spreche Deutsch, ich möchte nur nachdenken. But if you want, we can improve the way we converse, in English, too. Sie können wählen. Choose, you know." Aztán nagyon röhögtünk. És kávét is kaptam.
