Na igen. Hogy is kezdődik? Az óvodában mellécsúszott puszik, lánykérések naponta, meg hogy Lacika a mászókánál megfogta a kezed. Mellékes volt, hogy előtte a homokot a szemedbe öntötte, hasba vágott a kamionjával, és elvette a rágott fülű medvéd. Mégis tudtad, hogy szeret.
Aztán később zavarba jöttél és zavart okoztál, irultál, pirultál, kacérkodtál, néha patyolattiszta, néha bűnmocskos voltál. Sokat mondóan pillogattál, feszítettél, mosolyogtál, féldisznót sütöttél ajándékba, felvetted a legszebb ruhád, feromonos parfümben áztál, kussban voltál, figyeltél, nevettél, tetszettél, szerettél. Néha meguntad, hogy csak az az egy, és váltogattál, hogy mindig menjen a cipődhöz. Ha nem jött be, megsemmisülve úsztál az éterben, sírtál, szenvedtél, meghaltál. Aztán röhögtél, és az élet gurult tovább.
Lacikától kezdve megtanultad, hogy kell a törődés, az a fajta. Persze háborogtál, mikor a vidéki diszkóban valami zsíros hajú gyökér a seggeden tornáztatta a kezét, illetve életed első posztmodern Ádámja tízdeka hagymás-nyálas chipset hagyott a szádban, ha faszalegény lévén, lekapott. Ám megedződtél, elmúlt a szendeség, és a sokadik melleidre vonatkozó, humorosnak szánt megjegyzés után bárkit ágyékon térdeltél. Ha volt töke, ha nem. Bármilyen értelemben. Egyszerűen igényed volt, hogy középpontban légy, néha, csak egy kicsit. És titkon mindig kellett volna valaki.
Aztán végül, jópár teremtés koronája után, talán révbe értél. Illetve elhitted, hogy. Amaz párjával rakta a zoknit a mosógépbe, tudta, mi volt a jeled az óvodában, és magától levitte a házififit, ha pár napig messze jártál. Megtaláltad, amit meg kellett.
(Nem, nem házasodom, csak egyenlőre nem vagyok olyan állapotban, hogy frisset írjak. Ímhol egy régi.)
